Szerencsémre volt a Gyula szomszédom. Bár alá kell írnom, hogy ezt akkor nem mindíg szerencsémnek éreztem, de az biztos, hogy nagyon jó tanulási lehetőség volt. A lényeg az, hogy van neki kb. 5 hektár földje, amibe búzát, árpát, kukoricát, burgonyát szokott vetni. Így végülis belecsöppentem egy kicsit a mezőgazdaság eme vállfajába is.
Nem mondom, amikor az árpát kellett szellőztetni (ha nedves és melegszik tönkremegy, ezért ki kellett pakolni az egészet, majd vissza be és ez 100-150 mázsánál érdekes) sikerült kifáradni, de amikor a búzát hordtuk be csatárláncban az sem volt kutya. Aki már pakolt árpát az tudja, hogy nem egy leányálom, mert utána úgy viszket az ember, mintha üveggyapotba takarózott volna.
Voltak azért kellemes élmények is ezeknél a munkáknál. Ilyenek voltak az utána következő toroköblítések, de például a búza szellőztetésénél ott voltak a gyerekek is és hóangyalkát (vagyis búzaangyalkát) csináltak. Ők nagyon élvezték. Imádak úszni a sok búzában.
Azt hittem, hogy a burgonyát is egyszerűbb lesz kiásni (bár csak 3-4000 m2-en volt vetve), főleg amikor közölte, hogy nem kapával, hanem traktorral szedi ki a krumplit, de azt hiszem olyan fáradt soha előtte nem voltam, mint akkor.
Mindíg volt valamit csinálni. Hol a szalmabálákat kellett felpakolni, hol a kukoricaszárat vágtam ki (a kecskéknek télire), hol az árpaszalmát szedtem össze. Volt, hogy szüretre kellett menni.
Ekkortájt kezdtem ráébredni arra is, hogy mennyivel másabb a falu, mint a város. Városon nem foglalkoznak az emberek egymással (csak közvetlen környezetben), míg a falun megvan a kölcsönös segítségnyújtás. Bármikor szóltak, hogy kell valami mentem, de amikor nekem kellett valami (szálzúzózni, szántani, stb) ők is jöttek segíteni. Mai napig, ha Vattán járok az jut eszembe, hogy jó volna visszaköltözni oda. De hát a pénz nagyúr (de ezt majd később).A lényeg, hogy sok barátot sikerült ott szereznem.
Mindenesetre nagyon sokat számítottak ezek a munkák és erre mostanság kezdek igazán rájönni.
Lassacskán érkezett a tél a kecskék felűződtek és az egyik reggel arra lettem figyelmes, hogy Ivánka (a bakkecske) a kocsi motorháztetején áll(hozzá kell tennem, hogy nem az első alkalom volt és nem tudtunk vele mit kezdeni). Szóltam Heninek, hogy jöjjön, hozzon kést és vágjuk le, mert ebből csak baj lesz. Megfentük a kést, bezártuk a kecskéket és hívtuk Ivánkát. Sosem fogom elfelejteni, úgy jött, hogy azt hitte enni kap (nagyon kezes jószág volt) még a kezemet is rágcsálta, de sajnos nem volt rá más megoldás. Lefogtuk Henivel és levágtuk. Akkoriban nem igazán tudtam, hogy is vágjak kecskét, így sajnos lassabban sikerült, mint szerettem volna, de túlestünk rajta (mi is és a kecske is). Sose fogom elfelejteni, márcsak azért sem mert az első nagyobb állat volt amit magunktól vágtunk le. Szerettem azt a kecskét, de sajnos ezek a kellemetlen (azt hiszem sosem fogom megszokni) epizódok hozzátartoznak az állattartáshoz. Végülis azért tartjuk őket, hogy megegyük. Arról nem is beszélve, hogy ha nem vágnánk le egyet sem, hamarosan nagy gondban lennénk, mivel annyi állat lenne a háztájiban, hogy nem tudnánk etetni őket.
A nyúzás sem volt egyszerű dolog, mivel nem volt rémfánk, vagy bármi olyan dolog ami elbírta volna a kecskét fellógatva. Így letettük a földre és késsel szépen megnyúztam. A porciózás már gyorsan ment.
Ebben az időben hoztam egy kis pulikutyát. Betyár lett a neve. Nagyon hozzánknőtt, aranyos és rendkívül értelmes kutya volt. Sajnos amikor kimentem Angliába elajándékoztuk, de legalább jó helyre került. Ha tudtam volna amit most tudok, biztos nem adom oda senkinek.
A Betyár.
